Kínai olvasmányaim, 中国小说
Több, mint két éve, hogy elvarázsolt egy kínai regény, és azóta is, ha csak tehetem, kínai regényeket olvasok. A tanárnőm néhány hónapja mesélt a négy kínai klasszikus regényről, amelyet minden kínainak ismernie kell.
1, Wú Chéng'ēn 吴承恩 ：Nyugati utazás 《西游记》
2, Cáo Xuěqín 曹雪芹 :A vörös szoba álma 《红楼梦》
3，Shi Naian 施耐庵：Vízparti történet 《水浒传》
4，Luō Guànzhōng 罗贯中： A három királyság története 《三国演义》
Erről a négy regényről részletesen olvashatsz lejjebb!
Azóta hallottam egy 5. klasszikus könyvről, és két klasszikus drámáról is:
5, Ismeretlen szerző (talán 蘭陵笑笑生 ): Szépasszonyok egy gazdag házban 《金瓶梅》
6, Bazsarózsa pavilon
A Nyugati utazást ekkortájt már olvastam. Ha nagyon röviden kellene elmesélnem a történetet, arról szól, hogy egy taoista pap, az égiektől kap három segítséget egy nehéz útra, amikor valamilyen szent iratokat kell elvinnie nagyon messzire (talán Indiába?). A három segítség nem földi lény, hanem különböző szellemi szinten álló, állatbőrbe bújtatott lények. A legnagyobb ereje a majomnak (孙悟空 Sūnwùkōng) (Majomkirálynak) van, aztán jön a disznó és a sárkány. Az egyszerű taoista pap halad az útján, és lépten-nyomon nehézségekbe ütközik, különböző démoni lényekkel, szellemekkel, rosszakarókkal, természeti akadályokkal, amelyekkel meg kell küzdenie. Izgalmas és varázslatos világa volt a könyvnek, nagyon szívesen olvastam.
Aztán elolvastam A vörös szoba álmát, és most fejeztem be a könyvből készült 1987-es, a legtöbb kínai szerinti klasszikus Vörös szoba álma tévésorozatot. (Azóta többen is feldolgozták, de soha egyik sem lett olyan sikeres, mint az 1987-es változat. Tényleg elragadók a szereplők, és az egész világ, amit ott bemutat). Sajnos, csak kínaiul van fent, így aki nem érti legalább minimálisan a nyelvet, és nem olvasta a könyvet, nem fogja érteni a dolgokat. Ha röviden kellene elmesélnem a történetet, akkor egy jómódú kínai család történetéről szól, ahogy egy kínai hagyományos udvarházban (四合院 Sìhéyuàn) élik a mindennapi életüket. A főszereplő pár: Bǎoyù és Lín mèimei (宝玉， 林妹妹), akiknek bemutatja közös fiatalkorát ebben az óriási parkkal övezett udvarházban. Rengetegen élnek ott, rokonok és szolgálóik. Külön a hölgyek és a férfiak. Megismerkedhet az ember klasszikus kínai szokásokkal, pl. esküvők, temetések, őszközép ünnep, kínai opera, kínai verselés, stb. megismerkedhet azzal, hogyan viselkedtek egymással az akkori kínai emberek, idősebb nők és fiatalabbak, szolgálók és gazdáik, unokatestvérek. Sajnos az író, Cao Xueqin meghalt, mielőtt be tudta volna fejezni a regényt, így - nem tudni pontosan ki(k) - mások fejezték be azt, és nem tudni az író eredeti célját. A könyvben viszonylag pozitív véget ér a történet. A tévésorozatban viszont abszolút drámai a vége. A filmben sok példát lehetett látni arra, hogyan ütötték el a fiatalok az idejüket abban az időben, amikor még semmi elektromos dolog nem terelte el a figyelmüket, pl. verseket írtak, maguk közt versenyeztek, ki ír jobban, ördöglakattal játszottak, különböző táblás játékokkal játszottak, a parkban sétáltak, énekeltek, táncoltak, stb. Engem szintén megfogott ez a belső világ is, holott teljesen távol áll tőlem a családi kötelékek ilyen szoros formájának megfigyelése.
Ma fejeztem be Shi Naian Vízparti történetét, nem rövid olvasmány. Három vaskos kötet, tele háborúskodással. Kb. a XVI. században íródott, vélhetően a XIII. században, vagy még előtte történtek alapján.
Az író a saját előszava szerint, egy nagy folyó partján élte hétköznapjait, és minden nap több ismerőse jött hozzá vendégeskedni, enni, inni, és ezek az emberek akkoriban meséléssel töltötték el a szabadidejüket. Ezeket a történeteket gyűjtötte össze, szőtte össze aztán az író.
Nekem nagy segítségemre volt a fordító, Csongor Barnabás, a könyv végébe fűzött jegyzetgyűjteménye (ő fordította a Nyugati utazást is).
Az első 200 oldalban alig győztem figyelni, hogy mi is van itt. Különböző nevű emberek kerültek bemutatásra, mire az ember hozzászokott az életükhöz, körülményükhöz, történetükhöz, átváltottunk egy mellékszereplőre, és onnantól az volt a főszereplő újabb hosszú oldalakon, és így tovább. A közös jellemzőjük volt, hogy általában igazságos emberekről volt szó, akik valamilyen módon bűnbe keveredtek, vagy véletlenül, vagy hirtelen felindulásból öltek meg valakit, vagy megrágalmazták őket, stb. Közös volt még bennük, hihetetlen erejük, bátorságuk, ügyességük, különböző fegyvernemhez való értésük, varázslási, orvoslási, puskapor keverési tudás stb. Közös volt általában az is, hogy a helyi igazságszolgáltató rendszerben, a hivatalnokok között nagyon sok gonosz ember (mandarin) volt, akik mindenféle ármánnyal próbáltak ártani a népnek, és utálták azokat, akik egyenesek voltak és nem megvesztegethetők. Nem tudván hova menekülni ezek elől mandarinok és embereik elől, csavargónak, betyárnak álltak, és fosztogattak. Sok-sok ilyen ember (egész pontosan 108 fő: 36 égi vezér és 72 földi) gyűlik össze egy Liangsan nevű mocsaras területen emelt várban, mind a 108 ember történetét végigolvassa az olvasó (Minden szereplőnek különleges neve van)! Eleinte egy fővezérük van, Toronyhordozó, akinek halála után a regény főszereplője, Jókorjött Eső lesz az, akit mindegyikük elismer vezérének. Később Jáde Egyszarvú lesz a másik vezér. A regény nagy részében ezekről az emberekről olvashatunk, milyen viszontagságos módon kerülnek a liangsani várba, később arról, hogyan segítik egymást, ha egyikük bajba jut, hogyan szerveződnek félelmetes hadsereggé. Rengeteg öldöklést, harci jelenetet lehet olvasni. Olyan erős és összetartó sereget kovácsol Jókorjött Eső, hogy mindenki retteg tőle, ráadásul, ha legyőznek egy másik sereget, annak vezérét gyakran átállították maguk oldalára. Fő céljuk, hogy az Ég rendelését beteljesítsék, és hogy a császár megbocsásson nekik a bűneikért, így úgy döntenek, hogy felajánlják a császárnak a segítségüket, és a császárt szolgálják. A harmadik kötetben végül elérik ezt a célt, és több nehéz küzdelemben a császár oldalán harcolnak. Az eddig szépen felépített szereplők, akiknek a hajuk szála sem görbült eddig, innentől sorra pusztulnak el a harcokban, betegségben, rengetegen vesznek el. A megmaradt harcosokat az ország számtalan pontjára szétszórják, hogy ne tudjanak újra összeállni, lázadást szítani, végigolvashatjuk, miként pusztulnak el a különböző vitézek. A vége sem boldog, hiszen a Császár irigy miniszterei megmérgezik először Jáde Egyszarvút, majd Jókorjött Esőt is, aki pedig leghűségesebb társát mérgezi meg még halála előtt, és még két hűséges katona felköti magát sírjaik felett. Mikor a Császár megtudja az igazságot, azt vártam volna a sok öldöklés után, hogy a négy minisztert kivégezteti, de a könyv alapján, ezek boldogan élnek tovább a császári udvarban. Szóval elég ambivalens érzésekkel tettem le a könyvet. Nehéz röviden írni erről a könyvről, gyakran emlékeztetett a Robin Hood történetre, vagy a magyar betyártörténetekre, amikor egy betyár, aki nem fél a törvénytől, a népet próbálja segíteni, elvesz a gazdagtól, és megbünteti azt a gonoszságáért. De a vége nem pozitív, ez fakadhat abból is, hogy sok különböző író próbálta sokféleképpen megírni a befejezést, és én abból olvastam egy verziót.
Amíg a Három királyság könyvét meg nem szerzem, és el nem olvasom a klasszikusok közül, kortárs kínai írók munkáival folytatom kínai olvasmányaim sorát. Elsőként, talán a Magyarországon legismertebb kínai író, Jü Hua 余华 regényével, az Élni cíművel 《活着 》.
Körülbelül két évvel ezelőtt, amikor igazán nekiálltam kínaiul tanulni, akkor olvastam. Éppen meg lehetett venni a könyvesboltokban Zombory Klára fordításában (akiről akkor még nem tudtam, kicsoda), én pedig akkortájt minden kínai regényt megvettem (akárcsak most). Később megtudtam, hogy film is készült belőle, de mindezt máig nem mertem megnézni, mert maga a könyv is rendkívül felkavaró.
Számomra az egyik legfájdalmasabb könyvélmény volt, amit csak életemben olvastam. Nyár volt, és én kint ültem a folyosón, mivel senki sem volt itthon, sírhattam nyugodtan rajta.
Egy férfiről szól, egy férjről, később apáról, aki miután elherdálja a család vagyonát, megváltozik, "jó ember" lesz belőle, de élete végére mégsem marad senkije és semmije. Példamutatás volt nekem, hogyan kell kitartani jóban és rosszban egy párkapcsolatban férfiként és nőként, a történelem folyamatosan változó zivataros időszakain keresztül. Ezt a regényt 10 pontból biztosan 10 pontosra értékelném, bár a vége egyáltalán nem jó. Viszont úgy gondolom, ha felnőttként, egyszerű emberként, politikai vezetőként elolvasnád, máshogy gondolkodnál utána.
Szép asszonyok egy gazdag házban 《金瓶梅》. 2024 nyarán most ezt a kínai klasszikust tudtam megszerezni és elolvasni. Több helyütt olvastam, és a tanárnőm is mondta, hogy ez a regény kissé pikáns, 18+-os, de én egyáltalán nem találtam úgy, hogy a regényben felbukkanó jelenetek túlzottan erotikusak, vagy pornografikusak lettek volna. Vagy már hozzá vagyunk szokva a mai világban ehhez, vagy én inkább úgy éreztem, hogy a rohadó, szétesni készülő, örömtelen világnak az egyik illusztrációja volt az, hogy mindenki az ételhez, italhoz, szexualitáshoz menekült, mint egy késői római történetben.
A történet - meglepetésemre - a Vízparti történetben megírt egyik "mesével" kezdődött (a két regény hasonló korban és légkörben íródott, volt köztük sok átfedés): a szép Aranylótusz és annak gazdag szeretője (későbbi férje), közösen elteszik láb alól a nő első, nyomorult és csúnya férjét. A nyomorult csúnya férjnek van egy bátyja, katonaember, aki a történetben majd bosszút áll rajtuk, és beáll a Vízparti történetben szereplő liangsani rablóhordába.
A történet ennek a gazdag férjnek a gazdag házát, korrupt üzleteit, barátait, és hat feleségét, illetve azok életét mutatja be ebben a "háremszerű" világban. Bemutatja a férj nőkhöz való viszonyát, a különböző társadalmi réteben élő nők értékét és lehetőségeit, a jogi rendszer igazságtalanságát, és a szerencse forgandóságát, stb.
A történet 3/4-nél meghal a férfi, később Aranylótusz is, a mesének mégsincs vége, még végig kíséri néhány mellékszereplő útját is.
A címben szereplő három írásjegy a férfi életében a három legfontosabb nő nevének egy-egy karakterei. Erre az írásra nehéz lenne azt mondani, hogy tetszett... és azt sem, hogy nem tetszett. Inkább volt ismeretterjesztő számomra, mint szépirodalmi táplálék.
A kínai irodalom rövid története (Tőkei Ferenc, Miklós Pál, Gondolat kiadó, 1960)
Nemrég hozzájutottam egy irodalomtörténeti könyvhöz, amit ma fejeztem be. Érdekessége, hogy 1960-ban adták ki Magyarországon, tehát a mai szemmel nézve Kína történetét, nagyon sok minden történt közvetlenül az után, és azóta. Még a világháborús időszak utáni újjáépítési folyamatok zajlanak, az elnök Mao-Zedong ( 毛泽东), világszerte népszerű a kommunizmus. Mivel nem ástam még bele magam a múlt század kínai történetébe túlságosan, és csak szépirodalmi művekből informálódtam a "kulturális forradalomról" és a "nagy ugrásról", nem szeretnék ennél többet erről írni. Mindezt azért vetettem fel, hogy érzékeltessem, milyen 60 év távlatából tekinteni egy irodalomtörténeti könyvben leírtakra, ahol még élnek azok az írók, politikusok, akik azóta már régen meghaltak. Vagyis az utolsó évszázad történéseit meglehetősen mérlegelve olvastam, viszont az azt megelőző részek nagyon nagy hasznomra váltak. Kezdve a Zhou-kortól (周), át a Han-korig (汉), a Három királyság korán át a Tang-korig (唐), Song-korig (宋), folytatva a Yuan-korig(元), Ming-kortól (明) egészen a Qing-korig (清), a császárság megszűntéig. Végig szépen lehetett követni a történelmi-társadalmi okokat, folyamatokat és következményeket, felemelkedő és leáldozó uralmakat, és az ebből adódó irodalmi változásokat. Jó volt saját olvasmány élményeimet, fordításaimat elhelyezni ezen a hosszú időszalagon, így sokkal izgalmasabb volt számomra a könyv. Igen - gondoltam közben gyakran - ettől a költőtől-ről is olvastam már, tőle fordítottam is, ezt a regényt is olvastam már, stb.
Kaptam újrabb ötleteket, hogy kiket olvashatnék el a múlt századi Kína irodalmából, amelyeket ezekben a 50-60-70-es években előszeretettel fordítottak magyarra, és elvileg fellelhetők a könyveik Magyarországon.
De őelőttük nekiveselkedek a Három királyság történetének, amelyet megkaptam karácsonyi ajándéknak.
2025. február. A Három királyság regényes története (三国演义), feltételezett írója: Luō Guànzhōng 罗贯中
Karácsonyi ajándékként kaptam meg a három kötetes könyvet, melynek minden kötete kb. 700 oldalnyi olvasmány plusz 100 oldalnyi jegyzet (nevek, egyéb kiegészítő történetek, mitologikus történetek, régi eszközök magyarázata, Magyarországon fellelhető magyar nyelvű kínai irodalom), térkép, stb. Hatalmas méretű, igényesen elkészített könyv, a fordítóinak, Horváth Olivér Péternek és Németh Barnabásnak ez úton is gratulálok ezért a rettenetes munkáért, amivel elkészülhetett ez a Magyarországon eddig fel nem lelhető mű. Közben el is gondolkodtam, hogy érdemes még nekem is itt fordítgatnom akármit?
Egy 2100 oldalas könyvről röviden nehéz írni, de megpróbálom a lényegét összefoglalni, és inkább a magam gondolatait és érzéseit utána.
Ha nekiállsz elolvasni ezt a könyvet, úgy készülj, hogy nem félbehagyható mű, mert sok szálon futnak az események, ha leteszed egy hónapra, már fogalmad sem lesz, mi történt előtte. A történet 60 évnyi háborúskodást mutat be, 220-280-ig. Az előtte lévő Han-korszak 汉朝 (ie.226-iu.220) felbomlásával, utolsó császáraival kezdődik a történet, és az utána lévő Jin-korszakkal 晋朝 (266-437) zárul.
Az előszóban Salát Gergely említi, hogy pl. a Vízparti történet biztosan merített ebből a történetből, és ezt csak igazolhatom, sok hasonló vonást fedeztem fel benne. Egy-egy rövidke történet, leírás, varázslat biztosan elindíthatott és inspirálhatott (és ma is inspirál) számtalan írót, hogy részletesebben kifejtse, más regényt írjon, vagy merítsen belőle.
Mivel történelmi regény, ezért főszereplőről nehezen írhatunk, de mégis vannak, bár az idő múlásával sorra meghalnak, és ezt nekem elég nehéz volt feldolgoznom. A Han-kor után Kína három részre szakadt, Shu-ra, Wu-ra és Wei-re. Wei volt a főállam, Shu nyugaton, Wu délen helyezkedett el. Talán leginkább a Han-kort tovább vinni akaró Shu-val tudtam eleinte azonosulni, nekik "szurkoltam", hogy győzzenek, de aztán végül nem ők győztek, hanem Wei. Ameddig az uralkodó erős és igazságos volt, és volt egy furfangős főminisztere, egy vagy több kiváló hadvezére, addig általában jól működött az állam, viszont ha az utód nem volt megfelelő, akkor hamar elveszett minden.
Írtam már korábban, hogy írtam egy regényt, amely következő fejezetéhez a Kínai Bestiárium Hegyek könyvének mitologikus lényeire volt szükségem, ezért is fordítottam le a múlt nyáron ezt. Ez a regény, egy avar-kínai történelmi regény (jelenleg sehol sem elérhető), és ennek második felében van egy elég hosszú háborús, hadműveleti rész, amellyel nem voltam elégedett, mivel egyáltalán nem értek a háborúhoz. Na ez, erről a Három királyságról nem mondható el, úgyhogy most meglehetősen jól kiképződtem a hadi stratégia terén. Szinte minden fejezet egy-egy hadmozdulatot, összecsapást, trükköt, cselt mutat be, és úgy tűnik, sosincs vége, sosincs béke, valaki mindig elégedetlen, mindig új területet akar meghódítani, a régi uralkodók nevében harcol, és alapvetően ez élteti a szereplőket. A másik, amiről sokat töprengtem a saját regényem kapcsán is egy régész ismerőssel, hogy mekkora seregük lehetett az ókori hadvezéreknek. Itt mindig ötezres, tízezres, százezres seregekről beszélnek, és általában egy összecsapás után alig maradnak belőlük. Hogyan pótlódik az a sok katona? Hiszen nem terem egykettőre ekkora mennyiségű ember... A három királyság alatt a leírások alapján rengeteg ember pusztult el a harcokban.
Amikor elkezdtem olvasni, arra gondoltam, hosszú ideig fog tartani, és unalmas lesz, de gördülékeny volt, jó stílusban íródott, mindig bele lehetett kapaszkodni egy-egy szereplőbe, akit hol jónak ábrázoltak, hol végtelenül kegyetlennek, az ellenfelek tisztelték egymást, voltak híres ütközetek, sosem volt végleges vereség, csak csatavesztések, sok volt az átállás egyik oldalról a másikra, és hasonlók.
Tetszett az is, ahogy a hegyi ütközeteket leírták. Itthon én is két hegy között lakom, és amikor a szurdokokat járom, mindig gondolkodtam azon, hogy vajon mik is történhettek ezekben a hűvös völgyekben, volt-e erre háború, és ha igen, hogyan zajlott. Most ezekre is választ kaptam.
Néhány szereplőt ki szeretnék emelni, ebből öt a Shu-birodalom tagja. Az első Liu Bei, talán ő a legfőbb szereplő, akit később Shu uralkodójának neveznek ki, kedves, békés ember, néha nekem kicsit pipogyának tűnik, mégis teljesen odavannak érte a hadvezérei. A történet Liu Bei, Zhang Fei, Guan Yu baráti fogadalmával kezdődik az Őszibarack kertben, később Zhao Yun hadvezér és Zhuge Liang is csatlakozik hozzájuk. Zhuge Liangot kivéve a többiek kiváló harcosok, hűségesek Liu Bei-hez, addig Zhuge Liang több mint kiváló harcos, ő terveli ki az ütközeteket, mondhatni ő az "agy", de több annál, mert misztikus tulajdonságai is vannak (szélirányt változtat, esőt csinál, stb.). A hatodik alak, akiről muszáj írni, a rendkívül megosztó Cao Cao. Hol végtelenül kegyetlenül végezteti ki az ellene törőknek a családtagjait is, hol az égig magasztalja az ellenségeit, mert látja bennük a hűséget, a kitűnő képességeket. Többször megkíméli az ellenségei életét, magához fogadja őket, hónapokig nála vannak "fogságban", beszélget és játszik velük. Nagyon emlékeztetett a MDZS-ban szereplő Jin Guanyao-ra, akiről sosem tudni, mi jár a fejében, egyszer kíméletlen, másszor kiszámíthatatlanul kedveskedő.
A Három királyság volt az utolsó a négy klasszikus kínai regény közül, amiről írni szerettem volna, ajánlom mindenkinek, akit az ókori Kína történelmi, harcászati, emberi szempontból érdekel, erről ír szakdolgozatot, vagy olyan regényt ír, amelynek az ókori xianxia vagy wuxia (武侠) az alapja. (A wuxia jelenségről Du Fu: Világvégén Li Bai-ra gondolok versének jegyzetei közt olvashattok).
